Franz Stockmann
Franz Stockmann was born on September 15, 1916 in Bad Camberg, Hessen. He studied medicine and served as a military doctor from 1939. Not much is known about his military experience, he began his service in the 3rd class of the 140th Armored Artillery Regiment. Between February 1943 and September 1944, he was a physician at field hospital No. 3/541. In the summer of 1944, he became a doctor in the 959th (heavy) artillery brigade, which was then set up in Romania. His highest rank was doctor-captain (Stabsarzt). He and his unit took part in the battles in Transylvania and Hungary, and were captured during the breakout attempt. He made three attempts to escape from captivity, where he also wrote poems. Until September 1945 he worked in Tetétlenpuszta and Szeged, and until June 1947 in Focşani in the Prisoner of War Hospital, after which he was transferred to the Soviet Union, where he was sent to camp No. 7874 near Moscow. In the spring of 1949, he was released on suspicion of tuberculosis. He married in 1953 and emigrated to the United States with his wife in 1955. From 1960 he worked as an internist in Elgin, Illinois. He was able to get his war diary, which he kept during the siege and captivity, home in a gypsum bandage of a sick soldier. By the end of the 1980s, he was not particularly interested in the war, but from then on he sought intensive contact with the German survivors of the siege. He completed his manuscript based on his contemporary diary in 1989, but it was not published until 2002 – he dedicated the highly personal and honest text to his wife, Helga. Fiction and classical music were among his most important passions, one of his favorite writers was Sándor Márai. He died in Elgin on December 11, 2010.
Stockmann was involved in the breakout and was captured not far from Pumpkin. He recalled this event as:
„Hirtelen felbukkan a faluból egy tank, rajta ülő gyalogsággal, és felgurul a szemben fekvő dombra. Eközben többször is lő az ágyújával. Végigfut a borzongás a hátunkon. Tankok ellen a könnyű fegyverzetünkkel nem tudunk kiállni. A legtöbben tovább akarnak menni. H[euer Hauptsturmführer, a csoport parancsnoka] ragaszkodik ahhoz, hogy maradjunk, szűkszavúan felel az erre vonatkozó kérdésemre. „Ugyan mit tehet ellenünk? Itt maradunk sötétedésig, aztán tovább menetelünk.”
Mások ezt lehetetlennek tartják, különösen a szegényes fegyverzetünk miatt. Csapatunk egy része el is tűnik jobbra az árok védelmében. Ha eddig azt gondoltam, hogy csak nézői vagyunk az eseményeknek, akkor most rá kell jönnöm a borzalmas tévedésemre. Az oroszok észrevettek minket, és a gyalogság elkezd felénk nyomulni. Ezzel egy időben célzott lövések érnek minket. Ez most nekünk szól! Tehát itt, egy kopár hómezőn, a borús ég alatt, Magyarországon, messze a hazától fog eldőlni a sorsunk!
Egy géppuska kattog az árkunkban, bal oldalról támadva. Lövései gyakran egészen a közelemben csapódnak be az árok falába. Visszalövünk. A gyalogságot könnyedén távol tartjuk magunktól. De aztán rémületünkre visszatér a tank, és nagyjából 80 méterre az árkunktól elhelyezkedik. Ágyúcsöve ránk irányul, és már dördül is felénk az első lövés a csőből. A golyó a közelemben csapódik be az árokfalba, miközben mi mélyen a sáros árokba lapulunk. A további lövések során hamar rájövünk az ágyúcső mozgásából, hogy melyik árokszakasznak szól a következő lövés, és kölcsönösen kiáltásokkal figyelmeztetjük egymást. Mellettem egy SS-tiszt az izgatottságtól erősen hány, miközben a jelvényeit szedi le a kabátjáról. Bekötözök egy magyar bajtársat, aki súlyosan sérült a felső karján. Anélkül, hogy sokat elért volna, a tank egy idő után zúgva eltávolodik a falu irányába.
Csend lesz. Új erőt merítünk. Talán mégis tudjuk tartani magunkat ebben az árokban a sötétedés beálltáig. Csak elszórt gyalogsági tűz. De aztán hirtelen a hátunk mögött zúg fel a tank motorja, és a szörny nagyjából 20 méter távolságban a magaslat fölé tolja magát. Először csak az ágyúcső lesz látható, majd az egész tank megjelenik az árkunk fölött. Valaki felkiált: „Most végünk van, ez beledöngöl minket a földbe!” Mintegy 8 méterre tőlem, H[euer] közelében, a harckocsi átgurul az árkon. H[euer] odadob egy kézigránátköteget, ami hatás nélkül robban fel a tank alatt. Egyszerűbb dolog lett volna a tank számára az árok széle mentén elhaladni, és így kikergetni minket az árokból a gyalogság karabélyai előtt, vagy egyszerűen szétlapítani minket az árokban. Időközben még több harckocsi és rohamlöveg bukkan fel a falu felől, és lövésállásban felsorakoznak körülöttünk. Így a helyzetünk reménytelenné válik, a további ellenállás egyenlő volna az öngyilkossággal.
Kiáltásokkal értesítjük egymást, és letesszük a fegyvereket az árok szélére. Nehéz szívvel válok meg apám régi, első világháborús pisztolyától, amit 1943-ban, a legutolsó nyaraláskor bizalomteljesen adott át nekem. Aztán felemelt kézzel kimászunk az árokból, és elindulunk az oroszok felé. Mögöttünk H[euer] azt kiáltja: „Egy német tiszt soha nem adja meg magát!” Azzal kézigránátokkal a levegőbe röpíti magát.
Kísérteties csend állt be. A kimászás az árokból olyan, akár egy menet az akasztófa felé. Hirtelen körülvesznek minket a rettegett orosz katonák, földszürke egyenruhájukban, idegen nyelvet hallok, parancsok, puskatusütések. Mintha egy másik világban lennénk. Minden valószerűtlennek, kísértetiesnek tűnik. A következő percekben eldől, hogy életben hagynak-e minket vagy – ellenállásunk feletti dühükben – lelőnek. Aztán valami teljesen váratlan történik: egyedül engem vesznek körül az izgatottan kiáltozó orosz katonák, és puskatusaikkal a földre teremtenek, ahol félig megsüketülve a kegyelemlövést várom. Ekkor odalép egy tiszt, így végül a katonák elengednek. Nyilvánvalóan álcázásnak hiszik a vöröskeresztes karszalagomat, vagy azt gondolják, hogy mint orvosnak, nem kellene a harcoló gyalogság között lennem. Oroszul odakiáltom: „Orvos vagyok!” A tiszt megengedi, hogy felálljak. Átvizsgálja a papírjaimat, ingatja a fejét, és jelzi, hogy álljak be a sorba a többi fogoly mellé. Miután kiürítették a zsebeinket, és elvették az óráinkat, meg az összes személyes tárgyunkat, egy közelben fekvő külső, mély pincébe vezetnek minket, amit a falu lakói valószínűleg raktárként vagy borospinceként használtak. Aztán bezárják felettünk az ajtókat, és a teljes sötétségben, szorosan egymás mellett fekve azonnal mély álomba merülünk.
Néhány óra múlva kiadják a parancsot az indulásra.
Éhes vagyok, kimerült, és a lábam minden lépésnél fáj. Az elmúlt négy napban nem tudtam lehúzni a tiszti csizmámat. Ezalatt az idő alatt szakadatlanul meneteltünk, ráadásul időnként a hóban is aludtunk. A lábaim megdagadtak és megfagytak.
Menetalakzatba állítanak minket, és erős orosz őrizet mellett elindulunk, vissza, Budapest irányába. Úgy látszik, legalábbis egyelőre, hogy meghagyják az életünket. Most utcákon haladunk végig, és számtalan, menetoszlopba rendeződött orosz csapatot látunk előrenyomulni. Újra egy pincében éjszakázunk. Az őrök az éjszaka folyamán kirabolnak minket, zseblámpákkal botorkálnak közöttünk, karórákat, cipőket és csizmákat keresnek. A csizmám rendkívüli vágy tárgyát képezi, az orosz katonák többször is hiába próbálják meg káromkodva és ökölcsapásokkal fenyegetve lehúzni a lábamról.
Reggel mindegyikünk kap élelemként egy cipót. Tovább menetelünk előre a Budapest melletti falvakon keresztül, ahol néhány héttel korábban még az egységem volt elszállásolva. Egy ismerős helyi német család az udvaruk kapujában áll, és nézi, ahogy elvonulunk. Bár egészen közel haladok el mellettük, szerencsére nem ismernek fel. Hosszú menetoszlopunk végén néha lövések dördülnek, állítólag lelövik azt, aki nem tud továbbmenni. Sokszor kísértésbe esem, hogy egy fal vége mögött vagy egy nagyobb kapuban eltűnjek. Feltehetően egy ilyen kísérletet súlyosan megtorolnának, akár főbe lövéssel is. A velünk találkozó oroszok nevetve kiáltanak oda nekünk: „Ti Moszkvába – mi Berlinbe!” Mások szidalmaznak és fenyegetnek minket. Az éjszaka megint házak romjai közt és pincékben telik, ahová a helyi németek hoznak egy kis pluszélelmet nekünk. Én nem kapok semmit, a lábam túlságosan fáj, és nem tudnék helytállni a levesesfazék körüli tolakodásban.
Budapest előtt lekanyarodunk dél felé, és egy táborba érkezünk, Érdre. A menet utolsó szakasza alatt két bajtársamnak kell karöltve, támogatva cipelnie engem. Nem tudok már menni, a lábam nem engedelmeskedik többé. A táborban le kell rólam vágni a csizmát. Mindkét lábam erősen megdagadt és tűzpiros.
Tetves szalmán fekszünk, a tetvek éjjel-nappal gyötörnek minket. Éjszaka mint szörnyek jelennek meg álmainkban.
Embertelenül éhezünk. Farkasokként körözünk a konyhabarakk körül, lenyaljuk a kifőtt csontokat, és vágyakozva szedjük fel a hulladékokat.
A szakácsok olyanok számunkra, mint valami természetfeletti lények, akik élet és halál felett rendelkeznek, a konyhából szálló illatok pedig olyanok, akár egy ellenállhatatlan ígéret. Fáj, ha csak rágondolok a meleg ételre.
A barakk ablaküvegében megjelenő tükörképem megijeszt. Lefogyva, beesett arccal, beesett, lázas szemmel, borotválatlanul – mint egy idegen. Minden reggel kenyeret, kevés cukrot és orosz dohányt, mahorkát osztanak, este egy merőkanál levest.
A kenyér- és cukorosztás körül állandó a veszekedés, a gyűlölködés, sőt verekedések is előfordulnak. A csapat, amelynek összesen egy cipó jár, mohó szemmel követi a kenyér felosztását. Sokan úgy érzik, hogy becsapják őket, ha néhány morzsával kevesebb kenyeret kapnak. Végül egy ideiglenes mérleget készítenek, amely lehetővé teszi, hogy az adagokat összehasonlításképpen lemérjük. Amikor néhány nap nyugalom után képes vagyok rá, hogy szabadon mozogjak a táborban, meglátogatom egységem tagjait a betegek barakkjában, és megpróbálom orvosi ellátásban részesíteni őket. Úgy tűnik, a tüzérségi egységemnek csak nagyon kevés tagja maradt életben. Talán csak egy tucat.
Nagyon magas a heves és véres hasmenéssel járó vérhas áldozata, naponta tucatjával viszik ki a halottakat. Gyógyszerek nem állnak rendelkezésre. A tábori konyhával és a tábor vezetésével folytatott tárgyalások során megpróbálom elérni, hogy a bélbetegek legalább diétás ételeket kapjanak. Így lassan mint orvost megismernek, és fokozatosan átveszem a táborban az orvosi feladatokat. Közelebbről összeismerkedem dr. K. fogorvossal, a „Feldherrenhalle”-hadosztály főorvosával. Már röviddel a fogságba esésünk előtt, a lövészárokban is feltűnt nekem rettenthetetlen bátorságával és humoros megjegyzéseivel. Váltottunk is pár szót, amikor egymás mellett másztunk ki feltartott kézzel a lövészárokból, és megadtuk magunkat az oroszoknak. Támogat a betegek tábori ellátásáért folytatott fáradozásaimban, és hamarosan kiderül róla, hogy egy életvidám, tetterős Rajna-vidéki ember, tele ötletekkel. Kiválóan ért hozzá, hogyan kell a konyha személyzetének bizalmába férkőzni. Gyakran keresi a kapcsolatot egykori hadosztályának tagjaival, vagy igazi Rajna-vidéki nyelvjárásban más Rajna-vidékiekhez közeledik bizalmasan. Hála neki, gyakran kapunk külön ennivalót, amit aztán esténként titokban a konyhabarakk mögött fogyasztunk el.
Amikor egy idő után sikerül feljavítani az alultápláltság miatti siralmas állapotunkat, alkalmanként el tudjuk cserélni napi adagjainkat a szokásos, napi használati tárgyakra, mint borotvapenge, cipő, zokni stb. Epés és humoros lényével dr. K. sokszor segít át nyomott hangulataimon. Leleményességével és gyakorlati érzékével segít a túlélésben. A következő fogolytáborokban, Magyarországon és Romániában – gyakran dr. K. ügyességének és magabiztos fellépésének köszönhetően – rendszerint megtesznek tábori orvosnak. Mivel K. a segédem és a helyettesem, ő is húz némi hasznot a helyzetemből.”
