Budapest ostroma mai napig az emlékezetpolitikai viták kereszttüzében áll. Sokan úgy gondolják, hogy a magyar főváros védelme egyúttal arra is alkalmas, hogy a magyar katonai vitézség mementója legyen. Azok, akik a védők kitartására emlékeznek, általában azt is vélelmezik, hogy ebben jelentős szerepe volt a magyar honvédségnek és hogy a védők oldalán nem csupán kényszerből, hanem azzal a tudattal folytatták a harcot, hogy annak valamilyen értelme is lett volna. Budapest ostroma emlékezetének paradoxona, hogy az ostrom Magyarországon vált egyfajta vonatkoztatási ponttá, miközben a magyar királyi honvédség ebben az ostromban korántsem azzal az intenzitással vett részt, mint a német, a román vagy a szovjet hadsereg. Az alábbi összeállítás arra vállalkozik, hogy olyan magyar személyeken keresztül mutassa meg az egyének viszonyát az eseményekhez, akiknek szakmájuk volt a katonáskodás. Az összeállításunkban szereplő hivatásos honvédtisztek életrajzait alapvetően személyi okmánygyűjtöik alapján állítottam össze, kiegészítve azokkal az adatokkal, amelyeket a szakirodalomból vagy más levéltári forrásokból lehetett feltárni ehhez a kutatáshoz. A felhasznált dukumentumokhoz természetesen forráskritika szükséges, hiszen az 1945 utáni személyi okmányokban minden korábbinál fokozottabban jelentkezett a politikai megfelelési kényszer igénye illetve a kommunista osztályharcos szemlélet – utóbbi következményeit az itt közölt, túlnyomó többségében derékbatört életutak is bizonyítják. A hivatásos tiszteken általában semmit sem segített az, hogy alkalmazkodni próbáltak az új rendszerhez. A személyi okmánygyűjtőkben található jellemzéseknek és önéletrajzoknak 1945 után előírt formai követelményeknek kellett megfelelnie, az érintetteknek például nyilatkozni kellett párt- és társadalmi szervezeti tagságaikról, szüleik osztályhelyzetéről, baráti körükről. A személyi okmánygyűjtők forrásértékét jelentősen növeli, hogy a benne található önéletrajzok általában viszonylag hosszúak és bőséges adattartalmukkal sok lehetőséget adnak arra, hogy felvázolható legyen az adatközlő személyiségprofilja. Emellett a jellemzések és önéletrajzok általában nem egyetlen pillanatra vonatkoznak csupán, hanem szerencsés esetben az érintett teljes életciklusát végigkövetik. Így az átlag 1915 körül született hivatásos tisztek esetében az 1940-es, 50-es évek valamint - amennyiben megélték – a rendszerváltás utáni időszak dokumentumait is tartalmazzák. Ezek egymással történő összevetése alkalmas arra, hogy a sztálinista időszak torzításainak dacára reális képet adjon az érintettek mozgástereiről és kényszerpályáiról. Furcsa módon az életrajzok az ostrommal kapcsolatos katonai események leírásában általában rendkívül szűkszavúak. Ez eléggé érthetetlen, mert a többség esetében biztosra vehető, vagy más forrásokból tudható, hogy valójában nem csinált semmit és 1945 után éppenséggel erre hivatkozni is lehetett volna abban a reményben, hogy az jó pontokat hozhat. Azt azonban, hogy az érintett egységével nem végzett valós tevékenységet vagy maga is szökevény volt, a legritkábban írták le. Igaz, azt is csak igen ritkán ismerte el a nyilatkozó, hogy konkrét harccselekményekben vett volna részt. Amit biztosra vehetünk az az, hogy az érintettek saját jól felfogott érdekükből annál kisebb antifasisztának biztosan nem mutatták be magukat személyi okmánygyűjtőjükben, mint amilyenek valójában voltak. A helyenként idézett jellemzések kapcsán fontos figyelembe vennünk, hogy azok sokszor inkább azok készítőiről, mint a jellemzettről szólnak. Nem azért idézem ezeket, mert az abban található jelzők feltétlen és minden esetben valósak, hanem azért, mert ezek is megjelenítik a sztálinista korszak paranoid gondolkodását, a minden racionalitást felülíró beteges gyanakvást. Bizonyos forráskritikai módszerekkel azonban ezek az iratok is használhatóak: amennyiben például egy 1950-es években készített jellemzés elismeri az érintett kiváló szaktudását, akkor azt valószínűsíthetjük, hogy az állítás valós, hiszen a jelentés írói leginkább abban voltak érdekeltek, hogy volt Ludovikás tisztekről rosszat írjanak. Ezzel szemben a jellemzésekben szereplő, politikai értelemben negatív jelzők az esetek túlnyomó többségében sokkal inkább az érintett személyi integritásának és emberi tartásának bizonyítékai. Válogatásunk a magyar királyi honvéd tisztikart illetően nem statisztikai minta jellegű, mivel csak a hivatásos tisztek szerepelnek benne és közülük is csak azok, akik 1908-1922 között születtek és a budapesti csatában részt vettek. A közölt életrajzok így csak ennek a személyi körnek vonatkozásában alkalmasak általánosabb következtetések levonására. Válogatásomat a következő szempontok indokolták: azok szerepeltetését tartottam fontosnak, akiknek elvi lehetőségük volt 1948 után is tovább szolgálni – ebbe a körbe viszont az 1945-ben már őrnagyi rendfokozattal rendelkezők nem tartoztak bele. A személyi kör alsó határát pedig a legalább főhadnagyi rendfokozatot elért személyeknél húztam meg. Mindez azt is jelenti, hogy az itt tárgyalt életutak a fizikai értelemben leginkább aktív és a háborút közvetlenül a katonákkal együtt átélő parancsnokokról szólnak. Beosztásuk alalapján a szakaszparancsnoktól egészen az ideiglenes ezred-, tüzérosztály vagy zászlóaljparancsnokokig terjed a sor. Ez a gyakorlatban általában 30-300 beosztott vezetését jelentette. Ez annyit is jelent, hogy ezek a tisztek beosztottaik túlnyomó többségét név szerint vagy legalábbis arcról ismerték. Egységeikkel primer csoportokat alkottak, amelyeknek ők voltak legfontosabb vonatkoztatási pontjai. Akit a téma bővebben érdekel, annak melegen ajánlom Rainer M. János: Századosok. Budapest 2018 Osiris-OSZK című kötetet ajánlom. Az életrajzoknál minden esetben feltüntettem az érintett kitüntetéseit, azonban az emlékérmeket valamint a frontszolgálatért adományozott Tűzkeresztet nem, kivéve a szovjet Budapest Bevételéért Emlékérmet. Utóbbi adományozása teljesen szelektíven történt és minden jel szerint nem attól függött, hogy az érintett részt vett-e tényleges harcokban, hanem attól, hogy pártszempontból megbízató volt-e. Ezt jól mutatja az, hogy az összesen 13 szovjet oldalon is fegyveres harcot vállaló személyből csak hatan kapták meg ezt a kitüntetést és ez nem azzal függött össze, hogy ténylegesen bevetették őket vagy sem. Fontosnak tartottam érzékeltetni az érintett eredeti társadalmi státusát („osztályhelyzetét”). Azok, akik megélték a rendszerváltást illetve akiknek rokonai ezt kérvényezték, visszakapták tiszti rendfokozatukat és egyfajta megkésett kárpótlásként általában egy rendfokozattal magasabb előléptetésben is részesültek – ezeket az adatokat az életrajzokban szintén nem tüntettem fel. Abból, hogy a hivatásos honvédtisztek túlnyomó többsége megpróbálkozott 1945 után (sőt egyáltalán nem kevesen már az ostrom napjai alatt) a szovjet oldalon tovább szolgálni, arra kell következtessünk, hogy ők a német oldalon történt kitartást értelmetlennek, az „Európa erőd” budapesti megvédését feleslegesnek tartották. Ezen túlmenően azonban az is egyértelmű, hogy meggyőződéses antikommunisták sem lehettek. Köpönyegforgatónak tartani őket ismét téves következtetés volna, messze túlnyomó többségük esetén ugyanis semmilyen aktív, az átlagosnál nagyobb mértékű politikai aktivitás nem volt megállapítható 1945 előtt – ezt egyébként a korabeli előírások is szigorúan tiltották. Az, hogy aktív tisztként 1948 után pártfunkciókat is elláttak és pártmunkát is végeztek, megtévesztő, mert ezek a tevékenységek szerves részei voltak a kor hivatásos tiszti munkájának, viszont az érintett tényleges politikai nézeteiről azért még nem árultak el mindent. Ez abból is jól látható, hogy az aktív tiszti pályafutás befejeztével a pártmunka és a párttagság is általában megszűnt (utóbbi sokszor nem az érintett kezdeményezésére), hanem büntetésből, összevonva a nyugdíjazással vagy épp annak indoklására). Az érintettekkel kapcsolatos bizalmatlanság, a gyanakvás majdnem minden jellemzésben visszaköszönt és bizonyára ennek is komoly szerepe volt abban, hogy a volt ludovikás tisztek a gyanút kompenzálandó, igyekeztek magukat lelkes kommunistának beállítani – hiszen ez számukra egzisztenciális, sőt életbenmaradási kérdés is volt. Ugyanennek ellentétére 1945 előtt egyikük sem kényszerült. Nem szabad elfelejteni, hogy a „volt elemek” címszó alatt nyilvántartott tisztek 1948 után azzal szembesültek, hogy nemcsak munkahelyüket veszthetik el egy perc alatt, hanem bármikor egy koncepciós per halálra ítélhető vádlottai lehetnek. A Sólyom László, Pálffy György és társai elleni perek szinte kizárólag továbbszolgáló volt Ludovikás tiszteket érintettek de emellett egy egész sor eljárás indult külföldi kémszervezetekkel feltételezett kapcsolattartás vagy csak egyszerű prekoncepció alapján. 1950-ig csak a Dósa Attila, Dóczy László, Hadváry Pál, Pásthy István és társaik ellen indított majd tucatnyi eljárásban több mint száz személyt állítottak bíróság elé, tizenhat halálos és tizenkét életfogytiglani ítéletet hoztak. Gyakorlatilag nem maradt olyan ludovikás tiszt, akinek valamilyen rokona, barátja vagy közeli ismerőse ne került volna valamilyen eljárás alá, a rettegés ebben a körben a mindennapok szerves részévé vált. Az itt tárgyalt személyi kör sorsa több szempontból is figyelemre méltó. Negyvenhárom tiszt közül csak hatan voltak, akik meg sem próbálkoztak tovább szolgálni az új honvédségben: ez arra utal, hogy ideológiai szempontból nem lehettek túlságosan harcos antikommunisták (egy személy esetében merül csak fel a súlyos köpönyegforgatás gyanúja). Tizenhárom fővel nem elhanyagolható azok száma sem, akik a szovjet oldalon harcoltak is korábbi fegyvertársaikkal szemben – az életrajzok és egyéb dokumentumok alapján arra lehet következtetni, hogy ennek sem feltétlen ideológiai okai voltak, a túlélési esélyek latolgatása többet számíthatott. Meglepően sokan úszták meg a hadifogságot: húsz fő vagy egyáltalán nem, vagy csak néhány hétig volt hadifogoly. Egy személyt kivégeztek koncepciós eljárásban a Rákosi-korszakban, egy pedig öngyilkos lett, négyen rövidebb-hosszabb börtönbüntetést szenvedtek. E sorok szerzője 1990 után ebből a személyi körből többekkel is készített interjút (Barabás Béla, Berend Károly, Kaszás István). Az interjúk messzemenően visszaigazolták az érintett személyek korábbi személyi okmánygyűjtőinek legfontosabb állításait. Kérjük az olvasókat, hogy amennyiben az életrajzok kapcsán bármilyen kiegészítő adattal vagy dokumentummal rendelkeznek, vegyék fel velünk a kungvary@gmail.com címen a kapcsolatot.
